Az elveszített iker hatása a párkapcsolatokra

A párkapcsolati problémák minden esetben az önismeret hiányából adódnak, valamint azoknak a mintáknak az ismétléséből, amelyeket felmenőinktől tanultunk el és sikeresen ismételjük a rossz beidegződéseket.

A családállítás elvei szerint fontos, hogy például a párunknak volt-e előző lényeges kapcsolata, s az illető megkapta-e a neki járó tiszteletet, amiért ő átengedte a helyét a következőnek. Emellett gazdag felismeréseket nyújthat a módszer, amikor két családrendszer sérülései úgy kapcsolódnak össze, hogy a pár tagjai pótolnak egymás irányába valamiféle gyermekkori hiányt. Kiderül, hogy a férfi-nő viszonyt érintő feszültségek abból fakadnak, hogy öntudatlanul is szülői, gyermeki, vagy testvéri minőségben „szerepelnek” a kötelékben.

Idetartozik az elveszített iker szindróma kérdése, amely egyre szélesebb körben szerez létjogosultságot, hiszen a másként nem magyarázható, depresszív hajlamok és a párkapcsolati elakadások hátterében - a családállításnak köszönhetően - radikális szemléletváltást jelent e prenatális (magzati kor) emlékezetre épülő, tömegeket érintő tézis. „Nem újdonság maga a tény, hogy számos spontán fogant terhesség ikerterhességnek indul, ám az egyik embrió a kihordás korai stádiumában, gyakran tünetek nélkül, észrevétlenül elhal.” A téma egyik hazai szakértője dr. Angster Mária, aki könyvet is írt e jól elkülöníthető tünet-együttesről, illetve a családállítások folyamán szerzett tapasztalatairól. Ő azt állítja, hogy a legutóbbi vizsgálatok alapján átlagosan minden 8-10-edik terhesség ikerterhességnek indul, de egyes becslések szerint a jelenség még gyakoribb. Az egyik iker egy ponton felszívódik, illetőleg egy csomó vagy egy ciszta marad belőle. Még ha nem is tud a család az eltűnt embrióról, emléke és hiánya lenyomatot hagy a mezőben, az „odatartozás jogáért” kiáltva.

Túlélő ikerre leginkább jellemző pszichés vonások ekképp tipizálhatóak: mélyen gyökerező bűntudat, amiért nem tudta megmenteni a testvérét; tehetetlenség, nem bízik saját erejében, segítő-szindróma; cserbenhagyástól való szorongás, egyéb okokkal magyarázható negatív élmények nélkül; a veszteségek traumatikus megélése; a kapcsolatokban jelen lévő testi és lelki közelség-távolság zavarai, valamint bezárkózás, magány és elvágyódás lehetnek jellemzőek. Az egyedül maradt iker a magzatként megtapasztalt szimbiotikus összeolvadást keresi valamennyi kapcsolatában, ezért sokszor csalódik, úgy érzi, hogy nem értik meg. Hajlik a függőségekre, de a valódi elköteleződés nehéz számára. Vonzódik az elérhetetlen partnerekhez: pl. külföldön élő, házas, kötődési gondokkal küzdő – így érzelmileg „megfoghatatlan” társat választ. A kapcsolataiban gyakran fut zátonyra a szexuális kontaktus, mivel párjára vetíti testvéri érzületét. Senki sem tűnik „igazinak” számára, így sok lehet a párkapcsolati változás életében, amíg nem realizálja korai traumája erőteljes forgatókönyvét. Egyebek mellett örömtelenség, depresszió, pszichoszomatikus szívfájdalom, sőt cukorbetegség fordulhat elő az életben maradt ikernél. Amennyiben nő nemű az illető, akkor retteghet az anyaságtól, mert tart tőle, hogy megismétlődik a korai fájdalmas csalódás.

A homoszexualitás szintén előfordul, mint eshetőség, ha azonos nemű ikret veszített el a túlélő. Számtalanszor önsorsrontó tendenciákat hordoz a „szindróma”, ugyanis a páciens nem mer boldog lenni, hanem sokszor tudat alatt fel akarja áldozni magát a testvére helyett. Természetesen nem egy tudatosan vállalt fogadalomról van szó, hanem a gyerekeknél általános, mágikus elemekből építkező sors-átvállalásról, amely a szeretet naiv kifejeződése. A családállítások bizonysága ezzel szemben arra mutat rá, hogy az eltávozott félben, vagyis a „mezőben” akkor áll helyre az egyensúly, ha az itt maradó, megszületett fél kiaknázza az élet lehetőségeit, amiről a másiknak le kellett mondania.

Őseink életének, szenvedésének és döntéseinek lenyomatát önkéntelenül érezzük és megismerjük, amikor beleszületünk egy családba. Egyéni felelősségünk abban áll, hogy tudatosítsuk mindazt, ami történt s ne „áldozatként” hordozzuk terheinket, hanem olyan attitűddel lépjünk be egy érett párkapcsolat felé vezető ajtón, amelyen nagyrészt saját feladatainkat visszük megoldásra. Mindeközben megadjuk a tiszteletet saját és társunk rendszerének valamennyi tagja számára. Nem elegendő racionálisan elhatárolódni a destruktív elemektől, hanem sok esetben hasznos érzelmileg is átélni, megtapasztalni a családállításokon felmerülő, „tisztító tűzként” felszínre törő évszázados múltú energiákat.”

Magadra ismertél? Kérdés, amit feltehetsz a családállításon: Kit bántanék meg azzal, ha megengedném magamnak a szeretetteljes, boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatot. Ha önmagunkkal képesek vagyunk együtt élni elfogadásban, szeretetben, kiegyezésben, akkor egy másik emberrel is.

Köszönöm, hogy velem gondolkodsz és utazol. :)